Füzettechnika - 8. beszámoló |
|
|
Beszámolók 01 02 03 04 05 06 07 08 |
|
|
2003. szeptember közepén, váratlanul egy addig ismeretlen és szörnyu állapot hatalmasodott el rajtam. Úgy éreztem, hogy többé nem vagyok képes szeretni, és ami a legszörnyubb az az, hogy tudtam, nem vagyok képes kilépni ebbõl a sötétségbõl. Ahogy ebbe az állapotba kerültem, és a kiutat kerestem, rájöttem, hogy ez az állapot nem más, mint az elmém játéka és semmi köze az önvalóhoz. Miután ezt sikerült tudatosítanom, már világos volt számomra, hogy az egyetlen megoldás az elmén való túllépés. Az állapot megjelenése elõtti napon a kezembe került Ramana Maharsi Oltalmazó útmutató címu könyve, amely az elme átlépésérõl és az önvaló feltárásáról szólt. A könyvbõl tanult meditációs gyakorlatokat végezve, a harmadik napon különleges és ismeretlen boldogsági állapotba nyertem bepillantást, ami nem tartott tovább a másodperc töredékénél. 2004. január közepén, szesszióban, hatalmas kegyelemben részesültem. Jóga-kurzusra készültem, de mielõtt elindultam volna, belenéztem H. elõadásába, amit a lélekfeltárásról tartott. Azt mondta, hogy a keleti bölcsek szerint nem is olyan bonyolult az. Õk így fogalmazták meg: élj a jelenben, légy boldog és tedd azt, amit úgy érzel, hogy tenned kell. Ahogy ezt meghallottam, mintha egy kulcsot fordítottak volna el a fejemben, spontán módon beléptem ebbe az állapotba. Hét napig tudtam kontrolálni a gondolataimat, kizárva mindent, ami nem a boldogságomat táplálta. Ha leültem tanulni a másnapi vizsgára, rögtön meg tudtam fogni azokat a gondolatokat, amelyek kételyt és félelmet próbáltak kelteni bennem. Ilyenkor letettem a könyvet és olyan foglalatosság után néztem, amit jó szívvel és boldogan tudtam végezni, amint újra stabil lettem ebben az állapotban, folytathattam a tanulást, lelkesen és kíváncsian. Hét napig folyamatosan a jelenben voltam és azt tettem, amit úgy éreztem, hogy tennem kell. Emlékszem, volt olyan, mikor vizsgára indultam és útközben találkoztam ismerõsökkel, akikkel nagyon jól elbeszélgettem. Nem hagytam, hogy a félelmek felváltsák a boldogságomat, még akkor sem, mikor már tudtam, hogy legalább egy órát késtem a vizsgáról. Elválva az ismerõsöktõl, sétálva mentem az egyetemre, élvezve az út minden egyes pillanatát. A jelenben voltam, nem törõdtem azzal, hogy mit fogok felhozni a mentségemre az egy órányi késésért. Mikor megérkeztem, megtudtam, hogy a vizsgát elhalasztották. Olyan egyszeru volt ez az állapot, hogy azt hittem, soha nem fogom elveszíteni, de amint mondtam, hét napig tartott. Ezek után egy cél lebegett elõttem, visszakerülni ebbe az állapotba. A rengeteg próbálkozás során rájöttem, hogy önerõbõl nem tudom visszahozni azt, amit kegyelemként kaptam. 2004. október elején fogtam neki komolyan a lélekfeltáráshoz. Az elhatározásom oka akkor még nem volt tudatos, de most már tudom, hogy a fent említett állapot motivált. Úgy fogtam neki a füzettechnikának, mint aki tudja, hogy hosszú az út és a cél majdnem elérhetetlen. Ezért nem törõdtem az idõvel, nem számoltam a napokat és nem vártam fantasztikus eredményeket, csak egy célt tuztem ki, hogy minden nap írok. Nem számít, hogy mennyit, de írok minden nap. Amióta írom a füzettechnikát, fizikai változást magamon még nem tapasztaltam. Viszont a közvetlen környezetem megváltozott, azoktól az emberektõl, akik között évekig laktam, eltávolodtam. Õk hátat fordítottak nekem és tudatosan lemondtak a spirituális fejlõdésrõl, így az elválás idõszeruvé vált. Ezen idõszak alatt kapcsolatba kerültem, olyan emberekkel, akikben még meg van a jóérzés és a jó szándék. A sorozatos szinkronicitásoknak köszönhetõen sikerült új lakást találnom, ahol összehasonlíthatatlanul jobb a hangulat, mint az elõzõben: Majdnem egy hónapig abban a tudatban voltam, hogy lesz lakásom, mivel az többé-kevésbé meg volt beszélve az új lakótársakkal, így a régi lakótársaimnak bejelentettem az elköltözésemet. Az utolsó napon, mikor már össze voltam pakolva a hazaútra, este felmentem a jövendõbeli házigazdához, akitõl megtudtam, hogy nincsen hely számomra az új lakásban. Ugyanezen a napon, kora délután felhívott az egyik volt osztálytársam, hogy össze akarok-e vele költözni, a válaszom természetesen az volt, hogy már van lakásom. Miután megtudtam, hogy még sincs, rögtön felhívtam õt és megegyeztük, hogy másnap keresünk lakást. Persze, hogy másnap egy nagyon jó lakást kaptunk, sokkal ideálisabbat és hangulatosabbat, mint amibe költöztem volna. A szesszió utolsó napján, (ez az a nap, amikor megtudtam, hogy nincsen hely számomra, de már beszéltem a volt osztálytársammal) a hatalmas nyomás alól felszabadulva, de fáradtan nekifogtam a füzettechnikának. Istenrõl és a köztünk lévõ kapcsolatról írtam. Egy nagyon magas állapotba kerültem, amit sikerült tudatosítanom és leírnom. H. szerint ez már nem is a lelket célozza meg, hanem az önvalót. Azt az állapotot szeretem, mikor nem tudom, hogy mi a következõ lépés és, hogy mit hoz a jövõ. Nem tudok semmit, csak egyet, hogy mindig segítve és vezetve vagyok. Ezt az állapotot folyamatosan fent kell tartsam a hit, a nyitottság és a figyelem által. Ez egy olyan játék, ami bátorságot igényel, mivel le kell mondanom a hitetlenségemrõl és a félelmeimrõl. Ezt az állapotot a füzettechnika elõtt is sokszor átéltem, amikor a vonaton blattolva utaztam. Az utazás elõtt mindig felajánlottam az utat Istennek és ha el volt fogadva, akkor indultam, ha nem, akkor vagy nem utaztam, vagy jegyet vettem, annak függvényében, hogy melyik volt elfogadva, persze ez ritkán fordult elõ. Gyakran megtörtént, hogy szupra kontrolok ellenõrizték a vonatot. Három év alatt egyszer sem kaptak el, pedig minden második, vagy harmadik hétvégén hazautazom. Volt olyan eset, amikor végig büntették a vonatot egészen az elõttem levõ fülkéig, vagy olyan is volt, hogy én aludtam, és csak engem és még két rockert nem büntettek meg. Aztán volt még ezeknél is durvább és csodálatosabb eset, mikor a szupra benyitott a fülkébe és rám mutatva kérte a jegyeket, mire megjelent a kalauz és kihívta õt, késõbb elmentek és én megúsztam a büntetést. Az ilyen és az ehhez hasonló történetek megerõsítették a hitemet, amit a füzettechnika még jobban fokozott. Az elköltözésem elõtt, életem legkeményebb szessziója zajlott, olyannyira, hogy nem volt egy fél óránk gyalog bemenni az egyetemre, ezért taxival kellett járjunk. Nem volt elég ez az erõltetett menet, amely teljesen kikészítette az embereket, de tombolt az irigység és a rosszindulat az ösztöndíjért. Ebben a környezetben sikerült letennem a vizsgákat úgy, hogy a hozzám közelálló csoporttársaimat bíztattam és segítettem. Spontán módon és természetesen, irigység nélkül, tiszta szívembõl jött ez a segítség. A saját munkáimat utoljára hagytam és mindig a következõ vizsgára összpontosítottam. A XX. századi muvészettörténetbõl csak a dadaizmusra volt idõm és a vizsgán ezt húztam ki, amire 10-est kaptam. Mindent az utolsó percekben készítettem el, de mindent be tudtam fejezni. Éreztem magamban az erõt és a határozottságot, hogy nem hagyom magam és a többieket, bármilyen kilátástalannak is tunik a helyzet. Nem törõdtem a jövõvel, csak a jelenre összpontosítottam. Igaz, én voltam az utolsó, aki kirakta a kiállítást, de sikerült befejeznem 9.30-as médiával a félévet. A füzettechnika írásával olyan dolgokra jöttem rá, ami másképp eszembe sem jutott volna. Egyik alkalommal, amikor Dali Kolumbusz Kristóf felfedezi Amerikát címu képérõl írtam, rájöttem, hogy Kolumbusz nem más, mint a spirituális hõs, akit teljes mértékben a Nagy Kozmikus Erõk egyike irányít. Lehajtott feje és becsukott szeme alázatot és befele fordulást sugároz. Ezen felfedezésemet nagyon jól tudtam használni, mikor szemiotikából azt a feladatot kaptuk vizsgára, hogy elemezzünk egy képzõmuvészeti alkotást. Nagy meglepetésemre, mivel nem gondoltam, hogy az extrém meglátásomat díjazni fogja a tanár, 10-est kaptam a dolgozatomra. A másik alkalommal tudatosult bennem, hogy mi a feladatom a fizikai síkban. Faragtam magamnak bicskával egy fakardot, mivel aikido edzésen tanulunk kardforgatást. Nagy odafigyeléssel, türelemmel és precizitással alakítottam ki a formáját. Már a kifaragása is nagyon mély állapotokat generált bennem, majd amikor leírtam ezeket az állapotokat, rájöttem, hogy a tökéletes formákat kell lehozzam a fizikai síkba. Ezt követõen a magyar íjról írtam, mivel kicsi korom óta nagyon tetszik ez a fegyver. Rájöttem, hogy az íj mikor fel van ajjazva, formailag és tartalmilag a félholdra hasonlít, ami nõies jelleg és potenciális energia. A nyílvesszõ, ezzel szemben, olyan, mint a Nap sugara, mely tökéletesen egyenes – amely a megnyilvánulásban a férfias jelleg és maga az erõ. Így az íj és a nyílvesszõ a yin-yang-nak egy gyönyöru megfogalmazása, amely nemcsak jelkép, hanem eszköz is, amely szerves része volt a mindennapoknak. Mostanában a yantrákról írok, többek között a Shiva yantráról, melyet elég nehéz volt megfogalmaznom, de sikerült. Kívülrõl befele kezdtem elemezni a rajzot, így a körbe írható cikk-cakk vonalakkal kezdtem, melyek a következõ állapotokat hordozták számomra: dinamizmus, impulzív kiáradás, befele irányuló fokalizáció, határozottság, kiterjedés, elsöprõ és káprázatos erõ, melyet a Naphoz és sugaraihoz hasonlíthatnék. A cikk-cakk körök közepén egy hatágú csillag található, melyet két háromszög alkot, az egyik csúcsával lefele, míg a másik csúcsával felfele néz. Itt az androgén állapotról van szó, ahol a férfi és a nõ összeforr. A két háromszögbõl egy harmadik elem a csillag jön létre, mely sokkal stabilabb, mint az õt körülvevõ elemek, melyek úgy kapcsolódnak hozzá, mint sugarak a Naphoz. Az állapotok, amelyeket hordoz, a következõk: nyugalom, önbizalom, biztos és teljes kontroll a hatalmas energiák fölött. A csillag közepén egy pont helyezkedik el, amely nem más, mint az önvaló. Chinnamasta (a 10 Kozmikus Hatalom egyike) a határtalan bátorság istennõje. Az õ yantrájáról írva életem egyik legfantasztikusabb állapotába kerültem. Azt éreztem, hogy én vagyok õ, az a kozmikus nõ, akit csodál a megnyilvánulásban a férfi. A nõt és a férfit nem úgy kell érteni, mint személyeket, hanem mint megnyilvánuló energiákat, amelyek ugyan úgy bennünk vannak, mint a növényekben, vagy akár a kõzetekben is. Éreztem az õ temperamentumát, a tettrekészségét, a játékos-kacér természetét, de ugyanakkor a védelmezõ-anyai szeretetét. Ez az élmény olyan hatással volt rám, hogy nem tudtam írni, mert reszketett a kezem, és úgy éreztem, kiugrom a bõrömbõl. A fent leírt helyzetek és állapotok a mostanáig megélt tapasztalataim és megismerésem csúcsai. Ezeken kívül számos olyan élményem van, amely a füzettechnika elõtt is átéltem, ilyen pl. a tér megnövekedése, vagy a sorozatos szinkronicitások és meditácios állapotok. Ezek az állapotok a füzettechnika hatására felerõsödtek és mélyültek, persze vannak még nehezebb pillanatok, de gyakran megesik, hogy a napok folyamán, spontán módon boldogsági állapotba kerülök. K. Zs., Sz. |
|
Füzettechnika | Beszámolók |
|