Füzettechnika - 6. beszámoló |
|
|
Beszámolók 01 02 03 04 05 06 07 08 |
|
|
2004. szeptember 5-én kezdtem el a füzettechnikát. Az első időszakban, az tudatosodott bennem erősen, hogy végre, életemben talán először, igazán jó dolgot csinálok, jó úton haladok. Ezt egy pár szép, kellemes állapot hozta be, és az az érzés, hogy végleg helyrejöhet minden az életemben. Másfelől, viszont, semmiféle elképzelésem, reményem nem volt, hogy mi fog történni velem (bar az agyammal tudtam), reménykedtem, de valahol mélyen nem hittem el, hogy én képes vagyok megváltoztatni magamat, az egész életemet. Sajnos ez a nem-hit elég sokáig elkísért a technika végzése alatt. Kb. okt. 20-ka körül beszéltem először H.-val, akkortól kezdtem el jól írni a füzettechnikát, addig csak félig-meddig volt az, ami kellett volna… Volt egy adag tudatlanság bennem: nem fogtam fel úgy igazán, hogy mit is csinálok, és mit érhetek el vele. Valami mégis hajtott: az, hogy valahol éreztem, hogy ha ezt nem csinálom meg (de nem tudtam, hogy mit), akkor nincs értelme az egésznek, csak így tudok igazán boldogan és jól lenni, élni. De az elég volt akkor, hogy ne hagyjam abba. Talán ezért a dolgok nem-tudatosításáért nem voltak különös állapotaim, csak csináltam a technikát, bementem az Állapotba, és utána folyt az életem ugyanúgy, egy darabig. Annál a „fejezetnél”, hogy mi az életutam, nem csalódtam, mert eddig is tudtam, és most csak megerősödött bennem, hogy jó úton haladok (zene, zongorázás), csak a minőség, a „hogyan” változott meg. Nagyon éreztem, hogy ahogy eddig csináltam, az úgy nem jó, sőt rossz, éppen hogy csak megközelíti azt, amit Zenének hívnak. Így mar nem tudott úgy érdekelni az egész, nem elégített ki, pedig versenyre készültem (és részt is vettem), voltak fellepéseim, stb. Valahogy hidegen hagyott. Játszottam, de most már tudtam, hogy nem ez az Igazi, ezért nem tudtam komolyan venni. Megpróbáltam nem figyelembe venni azt, amit érzek, hanem haladni a nyájjal, mert mindenki úgy teszi. De nem igazan sikerült. A téli vakációban sok érdekes nem történt, a füzettechnikával sem vertem le a helyet, kissé elvesztem a külső dolgokban: Hemelezés, nagymamák, ünnepi készülődések stb. De azért csináltam minden nap, nem hagytam abba. Amit kezdtem észlelni az volt, hogy a meditációkban, vagy bármilyen spirituális tevékenységben sokkal (!) jobban érzékeltem az energiákat, állapotokat, sokkal tisztább volt a mentálom, nyugodt és boldog. Nem vesztettem el olyan könnyen a „fonalat” egy meditáció alatt, végig tudtam figyelni, és mélyen átélni a hatásokat, állapotokat. Ereztem hogy Isten ott el, vibrál bennem, és vár türelmesen. Amikor visszamentem a konzervatóriumba, megint szembetaláltam magam a „rossz” Zenéléssel, képtelen voltam szépen, szívből játszani, úgy, ahogy éreztem, és tudtam, hogy képes lennék. És ez nagyon-nagyon rosszul esett. Éreztem, hogy egy hangot sem vagyok képes leütni úgy, ahogy kell, ahogy szerettem volna. Üresnek, lélektelennek, egyenesen utálatosnak éreztem, ahogyan szólt. Most „telt be a pohár”. Már nem érdekelt, hogy mit csinálnak, mit mondanak mások, a tanárnőm, éreztem hogy nekem elegem van. Nem tudom így folytatni. Hétfőn mentem vissza, szerdán fogalmazódott meg bennem úgy igazán, és csütörtökön döntöttem el (miután beszéltem H.-val is), hogy otthagyom, lefagyasztom az évet az egyetemen, és hazajövök feltárni a lelkemet, mert így nem mehet tovább! Mikor hazajöttem, akkor éreztem meg igazán, hogy milyen súly, teher volt számomra az, hogy nem a szívem szerint Zenéltem. Tisztában voltam vele, hogy ez az egész, hogy hazajöttem, egy eléggé veszélyes vállalkozás volt, egy kétélu fegyver, mert most vagy feltárom a lelkem, vagy többet nem tudok zongorázni, Zenélni, és ebből kifolyólag nem tudok semmi mást sem csinálni. Vége nekem, nincs értelme többet ennek az életemnek. Ezt mind szép és jó volt tudni, csakhogy az egóm nagyon cselesen is tud hatni rám, sokszor észre sem veszem, hogy miben mesterkedik. És ez meg is történt, ezért kissé „megvágtam” magam a „kétélu fegyverrel”, mivelhogy: jól esett nekem ez a szabadság, hogy itthon lehetek, senki nem kötelez semmire, azt csinálok, amit akarok stb. Ebben az állapotban élvezkedtem, és így jócskán alábbhagytam a füzettechnikával is. Azt mondogattam, hogy van még rengeteg időm, majd szép lassan megérek én is, és majd egyszer feltárul a lelkem. De sajnos ez az út lefele vezetett! Csakhogy egy „felsőbb erő” nem hagyta, hogy teljesen elmenjek egyfelé. Elkezdtek nem valami kellemes dolgok történni velem, pl. anyummal, a kedvesemmel kellemetlen szóváltások, viták velem kapcsolatban, rólam, amik eléggé elfajultak, és egyáltalán nem voltak szépek; ezenkívül bizonyos meggondolatlan viselkedésemért a jóga-oktatómmal szemben visszakerültem egy évvel kisebb csoportba; és végül is én sem voltam a valami jóban magammal. Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem (jó későn :-) ), hogy talán valami nem jó így, másképp kell csinálni, hogy ideje már felnőnöm, felnőttként viselkednem, gondolkodnom, felelősséget vállalnom magamért és a cselekedeteimért. Komolyabban kell vegyem az egész spirituális fejlődésemet, az életemet, fel kell vállaljam azt. És persze többet füzettechnikáznom. Csak így tudom megkapni azt, amire vágyom! Ez végleg megerősödött bennem, miután beszeltem H.-val, és ezeket mondta ő is :-). Viszont mindenre, ami a felnőtté válással jön, nekem kell rájönnöm, tudatosan felvállalnom és megértsem a fontosságát. Másképp nem lehet. Talán ez a legnehezebb próbám eddig, amin át kell menjek: a tudatossá válás. Miután ez letisztázódott bennem és próbáltam is változtatni a helyzetemen, megint jobban lettem, helyrejöttek a gondok anyummal és a kedvesemmel (mondjuk ez H.-nak is köszönhető, mert ő is beszélt velük), visszakerültem egy boldog és nyugodt állapotba. Most már igazán hittem (nem csak tudtam), hogy képes vagyok végigjárni ezt az Utat. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy a lelkemben elmerüljek, nem kell különösen semmit sem tennem, ez az állapot spontánul bejön, ha nem akarok semmit, tudatos vagyok, és hagyom, hogy ez megtörténjen (vagyis ellazítom magam minden szinten és nem teszek „keresztbe” neki). Ez a tudatosítás az utcán történt egyszer, amint erőlködtem, hogy bemenjek az állapotába. És ahogy ez megfogalmazódott bennem, azonnal elöntött egy energiahullám, és máris Ott voltam. Ez sokat segített nekem, azóta is használom, amikor nem tudom fenntartani az állapotot, hogy visszamenjek abba. Rájöttem, hogy eddig csak tapogatóztam a sötétben, talán most kezd csak „kinyílni a szemem”, most kezdem megérteni, mi is ez valójában, aminek nekifogtam; hogy milyen átadni magamat ennek az életformának, a lelkemnek, Isten akaratának. Hogy lehet tisztán, szentként élni, és hogy csak így van értelme az életnek! Ez az igazi Élet! És ez édesebb, mint a méz, maga az Isteni Nektár, a tiszta extázis! Itt megszunik minden más, ami ezen kívül van, minden gondolat, minden vágy, csak maga a tiszta, rendíthetetlen Lét, Létezés, a Nyugalom, a Béke marad meg. Ez a természetes állapotom, ez az a pont, ahonnan kezdődök én is, ahonnan kezdődik Minden, az egész megnyilvánulás! A Teremtés kezdete! Ez az, amit Istennek neveznek! Ezért érdemes élni! V. Z., M. |
|
Füzettechnika | Beszámolók |
|