Füzettechnika - 1. beszámoló |
|
|
Beszámolók 01 02 03 04 05 06 07 08 |
|
|
Gyermekkoromban már nagyon fogékony voltam a tisztaság, becsületesség, szépség, igazság, harmónia, siker eléréséért való küzdelemre. Akkor még nem tudtam, hogy mindez már a szellemi út. Emlékszem, másodikos koromban már vitatkoztam a papommal, miért mondja, hogy Jézus az egyetlen út? Ha mohamedán lennék, akkor azt tudnám, hogy csakis Mohamed által üdvözülhetek. Akkor hol az igazság? Nem kaptam választ. Kilencedikes voltam (15 éves), amikor találkoztam Mátéffy Béla nyugdíjas matematika-fizika szakos tanárral, aki akkor töltötte 90-ik évét (2003-ban százegy évesen hunyt el), és minden magasabb tudású ember, főleg egyetemi tanárok kedvelt személyisége volt. Úgy a fizikai síkról, mint a szellemiekről igen sokat tudott. Jelent is meg könyv róla Az udvarhelyi polihisztor címmel. Több mint 10 nyelvet ismert, eredetileg tanulmányozta a Bibliát, az építészet, csillagászat, földrajz, kémia pont olyan nyitott könyv volt számára, mint a vallástörténelem, irodalom stb. Erkölcsös élete, meg nem alkuvása pedig messzire híres volt. Három évig rendszeresen jártam hozzá beszélgetni (általában éjjel, 1-2-ig tartottak „beavatásai”). Ezek során letisztázódott számtalan kérdés, sőt egy ilyen beszélgetés után samadhiba (Istennel való egységállapot) is kerültem. Kijelenthetem: ő volt az első mesterem. ’94 végén találkoztam egy volt osztálytársammal, M.Z.-vel. Kis beszélgetés után döbbentem vettem észre, ugyanazt mondja, mint Béla bácsi. Csakhogy ő 18 éves – honnan van akkor ez a tudása? Annak idején azt hittem, Béla bácsihoz hasonló ember nem létezik. 3 napig csak feküdtem az ágyon, olyan sokkot kaptam, mikor rádöbbentem, a volt osztálytársam a szellemiekről talán többet is tud, mint Béla bácsi. Utána már hozzá jártam. Elmondta, az ezoteria útján van, onnan tudja azt, amit tud. Könyveket kértem tőle, az első, amit olvastam: Elisabeth Haich Beavatása volt, majd azt Dan Millman A békés harcos útja követte. E két könyv olyan hatást tett rám, hogy felismertem: nem élhetek úgy tovább, mint eddig, valamit tennem kell. Kis keresés után kikötettem a jógán. Ez ’95-ben volt. Ekkor elindult egy olyan szellemi ugrás, amely ma sem ért véget. Néhány dolgot azért kiemelnék: egy évet metafizikai előadásokra jártam, ’95-ben voltak az első felhőoszlatásaim, beszélgetéseim a Bucegi-el. ’96-ban találkoztam T.-vel (plébános), ekkor láttam életemben először boldog embert, így rendszeresen jártam hozzá is. Ő volt, aki megmutatta a szépség útját. ’97-ben beszéltem először a jógamesterrel, és ugyanebben az évben már minden szellemi könyvet olvastam, amihez hozzáfértem. Innen kezdve már csak a szellemiség érdekelt és a cserkészet. ’98-ban a katonaságnál Szövérfi Attila barátom megtanított meditálni, ugyanitt jelent meg Haitykyo szellemi mesterem, aki az asztrál síkról számos beavatást adott. Ugyancsak a katonaságnál nyolc hónap vívódás és meditálás után felajánlottam életemet Istennek. Akkor kezdődtek el a keményebb periódusok: én, aki sohasem tudtam a matekot, leszerelésem után (érettségivel), matematika-tanár lettem egy, a szülővárosom melletti faluban (Isten mondta, hogy legyek az). Másfél év vergődés kellett, amire megtanultam a mateket. ’98 augusztusában találkoztam a velem egyidős E.-vel, korunk egyik szentjével, aki nagyon sokat segített a továbbiakban. Közben nekifogtam Tai Chi-zni, karatézni, „Elta-egyetemre” jártam, többször találkoztam a jógamesterrel stb. ’99-ben Jézus megmutatta a Bucegi-ben a lélekfeltárás állapotát. 2000-ben a jógamester ugyanezt tette. Közben több samadhit is átéltem. A leglényegesebb napja életemnek 2001. május 30-a volt, amikor a Csodás álmok jönnek c. film és (az akkori) szerelmem, M. hatására átéltem tisztán a megvilágosodás állapotát, mely a velejáró csodákkal két hétig tartott. Ekkor megismertem Istent. Akkor már tudtam: abba kell hagynom a tanítást. Ami viszont furcsa volt: bár megismertem az igazságot, nem tudok aszerint élni. Nem volt egy összekötő kapocs a mindennapok és az Isten magas világa között. Augusztusra lassan kitisztult: a Föld és Ég között a lélek van. Ameddig nem tárom fel a lelkemet, nem élhetek az Önvalóm (Isten) szerint. Augusztus végén már tudtam: a valódi élet az, amikor az ember teljesen nyitott és tiszta, és mindig olyan állapotot enged átáramlani magán keresztül, ami az akkori helyzethez szükséges. Más szóval: a helyzethez mindig adott egy állapot, és aki tiszta, az ezek az állapotok alapján él. Mindig más minden percben, de ez a másság egy nyitottságra épül, ami folytonos. Ez a lélekfeltárt állapot. Ekkor vagyunk önmagunk, ez az ún. legfelsőbb rendu gyerekállapot. Akkor 2001 szeptemberében arra gondoltam, na ezt az állapotot (önmagamat) hamar behozom, és utána boldog leszek. Tudtam, nagy dologra jöttem rá. És azt is tudtam, ez a kulcs mindenhez a fizikai síkban. Megpróbáltam tehát mindig önmagam (nyitott) lenni. Csakhogy nem ment. Hol erre, hol arra kellett figyelni. Rájöttem: abban a pillanatban, amint valami olyanra figyelek, ami nem lélekből jön, azonnal elvesztem a lelkem állapotát. Ekkor még a fizikai síkban nem tudtam, mihez kezdjek, csak azt tudtam, nem jó nekem a tanítás. Biztosítási ügynök lettem, meg is kötöttem néhány szerződést, de lassan rájöttem, sokkal jobban a lélek fele kell fordulnom. Így szeptember vége fele nekifogtam minden nap annyit meditálni, amennyit csak lehetett. Nem érdekelt senki és semmi. azt mondtam, túl sokat tudok ahhoz, hogy tovább szenvedjek, továbbiakban is kétségeim legyenek, ám valójában a lényeges dolgokról semmit nem tudok. Nagyon sok mindenről még fogalmam sincs. Pl. miért élek, mi dolgom van a Földön, létezik-e életút, ha igen, hogyan lehet ezt megismerni, mi a jó és mi a rossz? Azt már tudtam: nem halok meg, mert nincs halál. De vajon mi lesz a halálom után? Hová fogok kerülni? Egyáltalán nem mindegy, hová kerülök. Akkor meg hogyan kellene élnem? Egy dolog ekkor már biztos volt: amíg meg nem ismerem az igazságot, nem fogok semmit sem eldönteni az életemmel kapcsolatban. Ez a gondolat megnyugtatott. Otthon a családom egyáltalán nem díjazta elhatározásomat, állandóan kérdezték, milyen szakot akarok elvégezni, miért nem megyek dolgozni. Több ötlettel jöttek, segíteni akartak, én pedig döbbenten vettem észre: körülöttem mindenki gépiesen él. Senki, abszolút senki nem tudatos. Senki nem tudja, miért született, mi az életének az értelme – akkor hogyan tudnak élni? Hiszen minden, abszolút minden a miértre épül. Azért tudjuk használni a villanykörtét, az asztalt, a CD-lejátszót, mert ismerjük szerepét, tudjuk, miért van. Ám magunkat nem ismerjük. Ez a felismerés megdöbbentett. Olyan egyedül, és kilátástalannak éreztem magam, hogy sokszor sírtam tehetetlenségemben. De nem volt, aki segítsen. Ekkor feltettem az egész életemet egy lapra. Nem érdekelt senki és semmi az igazságon kívül. MEG KELL TUDNOM!!! – miért születtem! Ha nem tudom meg – meghalok. Ez biztos volt. Nem volt más kiút. Tudtam, soha nem leszek boldog, amíg nem fedezem fel az élet értelmét. Katonaság óta elég rendszeresen székrekedésem volt – ekkor jöttem rá: a félelemtől van – mert nem tudom, mi a valóság! És nekifogtam! Éjjel-nappal meditáltam. Egyre mélyebb és mélyebb átéléseim voltak. Barátaim, családom, ismerőseim javarészt elfordultak tőlem. Nem érdekelt. Nem mutatkoztam az utcán, nem jártam sehová ha nem volt muszáj, egész egyszeruen egy fokalizált keresési világban éltem, ezen kívül semmi nem létezett számomra. Környezetem eleinte kedvesen, majd egyre durvábban vissza akart a „normális” életembe rángatni. Leperegtek rólam az ordítások, a meggyőző érvek, az ésszeru és ésszeruetlen tanácsok. Ha mégis egy-egy valamivel értelmesebb ember volt azok közül, aki megpróbált lebeszélni elhatározásomról, megkérdeztem: miért, te ismered életed célját? Akkor hogy tudsz így élni? Hogy akarsz nekem tanácsot adni, ha te sem vagy boldog? Ekkor már a hátam mögött szép és csúnya szóbeszédek kezdtek kialakulni. Néhány barátomat (főleg a naivakat) leszámítva senki nem hitt bennem. A legszörnyubb az volt: én sem bíztam teljesen magamban. Nem tudtam, jó úton vagyok-e. Minden nap hihetetlen boldogságok, és szörnyu kétségek, félelmek között vergődtem. Sokszor aludni sem tudtam. Időnként iszonyatosan megijedtem: mi van akkor, ha nem sikerül? Ezek a félelmek teljesen lebénítottak. Tudtam: ha nem sikerül, vége mindennek, abszolút mindennek. Sokszor belémvillant egy sikoly: az NEM LEHET! Máskor pedig olyan átélésem voltak, hogy azt mondtam: ma feltárul a lelkem! Lassan-lassan már nem beszéltem senkivel sem az élményeimről. A jógán elvégeztem a gyakorlatokat, hazakullogtam, meghallgattam a szokásos cirkuszokat, és meditáltam, meditáltam, meditáltam. Ekkor már tudtam: az életet olyan gyorsan el lehet rontani, hogy azt el sem képzelnénk. Tudtam, ha valami igazságra nem lelek rá, az életem tönkremegy. Ekkor megértettem a szerencsétleneket, a sorstalanokat, a koldusokat. Később már nem csak hogy megértettem, hanem meg is szerettem őket. Pénzem, konkrét célom nem volt. Közéjük tartoztam. Ekkor már tudtam: a koldus és az egyetemi tanár között semmi lényegi különbség nincs. A koldus egyszer valahol elcsúszott – bárkivel megtörténhet. Azóta most is, ha megtehetem, adok nekik pénzt. Ha azon minimális tevékenységeim között, melyet a társadalommal még fenntartottam, összefutottam egy-egy volt sikeres iskolatársammal, tanáraimmal (mindig az első tanulók között voltam, nagy reményeket fuztek hozzám), féltem köszönni is nekik – nem hogy beszéljek velük. Ebben az időszakban jelentek meg az ősz hajszálaim. Ám a meditációim egyre fokozottabbak lettek. Mindent, teljesen mindent átszurtem magamon. Bárki mondott bármit, feltettem a kérdést: honnan tudja? Hátha neki is csak mondták? És hátha ez a mondás tévedés volt! Nekem nem mondások, elméletek kellettek, hanem az igazság! Igazságnak csak azt fogadtam el, amit belül is igaznak éreztem. És eleinte belül igen kevés dolgot éreztem. A meg nem találás félelmén kívül a halálfélelem volt, ami még hatalmába kerített. Tudtam: ma a Földön vagyok, holnap már nem – és arról a másik világról semmit nem tudok. Nem tudom, hogy kell felkészülnöm hozzá, de azt tudtam, nagyon nem mindegy, hogy fel vagyok-e készülve rá vagy sem. Ez az időszak volt életem mélypontja. Állandó megaláztatásban, és egyedül voltam. Szidtak itt is, ott is. Sokan bolondnak tartottak, sokan komolytalannak. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig süllyedhetek. Emlékszem, a Béla bácsival való beszédeimkor elhatároztam: olyan életem lesz, hogy mindenki csodálni fog. Erre fel egy kétségekkel teli rakás szerencsétlenség lettem. Voltak időszakok, amikor már magam sem tudtam, jó volt-e, hogy nekikezdtem. Vajon mégiscsak nem azoknak van igazuk, akik nem tesznek fel kérdéseket, bicikliznek a napsütésben és tévét néznek délután? Már erre sem tudtam a választ. Ebben az időszakban úgy megszoktam a kilátástalanságot, tehetetlenséget és lenézést, hogy már nem tudott rám hatni. Azóta is, ha valaki szid – csak mosolygok, és gondolatban azt mondom: Öregem, ha sejtenéd, min mentem keresztül, tudnád, hiába szidsz, edzve vagyok. Ebben az időszakban a székrekedésem is fokozódott, sokat fogytam, és erőtlen lettem. Tehát a problémáim mellett egészségi állapotom is igencsak romlott. Ám lassan-lassan kezdtem tudni szétválasztani az elme és a lélek állapotait. Egy idő után már nem is gondolkoztam. Sőt, igyekeztem egyáltalán nem gondolkodni. Rájöttem: a savaszana (teljes jógalazítás) során eltunnek a gondolataim. Rájöttem, az elme, ha alszom, kikapcsol. Egyre többet aludtam. Nappal is. Egy idő után lassan reggel kezdtem jobban érezni magam – ekkor már tudtam: lelkem reggel a legaktívabb, sőt akkor fel is van egy bizonyos szintig ébredve. Megpróbáltam a reggeli állapotaimat igazabbnak tekinteni minden más állapotaimnál. Ha bekapcsolt az elmém, ha ezektől az állapotoktól távolodtam, hirtelen abbahagytam mindent, és lefeküdtem aludni, vagy savaszanát csináltam. Olyan is volt, hogy az utcán voltam, éreztem, bekapcsol az elmém, és hazarohantam aludni. Egy idő után kezdtem teljes mértékben az érzéseimre figyelni. És az érzéseim egyre szebbek lettek. Éreztem: jó vagyok, ügyes vagyok stb. Ekkor már feltettem néhány egyszerubb kérdést magamnak. Mindig az érdekelt, mi a valóság. Pl: most valóban éhes vagyok? Valóban álmos vagyok? Vagy csak szokásból cselekszek? Lassan rájöttem: vannak olyan időszakok, amelyek jobbak a meditációnak, mások pedig kevésbé. Egy-egy ilyen időszakot megéreztem, és akkor bármit csináltam, abbahagytam, hogy meditáljak. Volt olyan eset, hogy megbeszéltem valakivel egy biztosítást, és amikor el kellett volna mennem hozzá, éreztem, meditálnom kell. Nem volt kérdéses, hogy mit választok: meditáltam. Az igazság keresése minden előtt állt, aztán másnap kitaláltam valami magyarázatot. Anyumék unszolására el-elmentem egy-egy szerződést megkötni, ám egy idő után, ahogy mentem dolgozni, fájdult meg a fejem, lettem rosszul. Isten így adta tudtomra: meditáljak. Sokszor a biztosítási papírjaimmal templomokban, vagy a mezőn kötöttem ki, ahol estig meditáltam. Egy idő után a város körüli összes mezőn volt egy-egy stabil meditáló helyem. Így telt el egy fél év. 2002 februárjában jelentkeztek az első konkrét eredmények. Fél év meditálás után megtanultam leállítani a mentálist (ez a valódi meditáció). Fél év kellett ahhoz, hogy gondolataimat teljesen leállítva be tudjak hatolni a valóság tiszta kétségek nélküli világába. Februártól minden kérdésemre tiszta, az igazság pontjából jövő rendkívüli válaszokra leltem. Sokszor nem is kérdeztem semmit, behatoltam a lélekbe, és szívtam magamba az onnan jövő igazságokat. Ezek az igazságok sehol sincsenek leírva, teljesen újak és megdöbbentőek, hagyomány nélküliek voltak. Ekkor tettem fel a kérdéseket, mint pl.: miért jógázom? A válasz az volt: nem azért, hogy megtanuljak egy csomó technikát, hogy kövessem a jógaiskola programjait, részt vegyek a munkáiban, hanem azért, hogy visszatérjek abba a pontba, ahonnan minden elindult (a felszabaduláshoz), és csak azokat a technikákat végezzem, melyek ehhez szükségesek. A válaszok leírhatatlanul mélységesebbek voltak a szavaknál, tisztán teljesnek éreztem őket, és a legkisebb kétség sem fért hozzájuk. Ám ezek az információk behatároltak voltak, mindig az akkori helyzetnek megfelelően. Akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen egy alapos, egymásra épülő vezetés alatt állok. Ezek az információk nem adtak választ a végső kérdéseimre, de lassan elvezettek hozzájuk. Így akkor még mindig felmerült bennem a kérdés: fel tudom-e tárni a lelkemet? Az ilyen kérdésekre viszont válasz nem érkezett. Máskor pedig olyan válaszokat kaptam, melyekkel akkor nem igazán tudtam mit kezdeni, csak megzavartak, és az addigi tudásomat döntötték össze. Ilyenkor segítségért szívesen folyamodtam volna valakihez, de nem volt senki, aki irányíthatott volna. Sokszor már-már arra gondolta, elmegyek a jógamesterhez, hogy eligazítson. Ám tisztán éreztem, hogy ezt a harcot egyedül kell megvívnom – igazából az én belsőm az, ami tudja a helyes választ – tehát tovább kínlódtam. Mindenesetre februártól kezdődően közel minden nap megtapasztaltam valami olyan kolosszális igazságot, isteni törvényt, vagy látomást, melyekről addig még csak nem is hallottam. Manapság sok „szellemi ember”, ha mondok neki valamit, szavaimat próbálja bizonyos könyvek alapján értelmezni, sőt kijavítani, megmagyarázni, esetleg bebizonyítani azok hitelességtelenségét. Ők azok, akik el sem tudják képzelni, hogy az igazság nem könyvekben: magunkban van. Bár szám szerint februártól szeptemberig kb. száz ilyen különleges átélésem volt, és eléggé azonos értéku, mégis néhányat, melyek a lélekfeltárásban segíthetnek, leírok: Februárban K. Zs. barátommal (akivel együtt tanítottunk egy évet P.-n, négy évet együtt Tai Chi-ztunk, és rengeteget elmélkedtünk) kimentünk látogatóba volt kollegáinkhoz a faluba. Hazafele jövet (négy kilométert gyalog kell megtenni) gyönyöruen látszottak a havasok. Egyszer csak aktiválódott a nyaki csakrám, és úgy éreztem, valami nekiütődött, majd volt egy látomásom: tisztán láttam, amint a herkulesi jógatáborból hazafele jövet egy autóban ülök, tiszta az ég, halottam egy zenét is, láttam a velünk szembe jövő autókat, majd pedig éreztem: az egyik város S. után egy különleges állapotba kerülök, és Sz.-ig feltárul a lelkem. Ez május 12-én szóról szóra be is következett, annak ellenére, hogy egészen április végéig máshol akarták rendezni a tábort, annak ellenére, hogy indulásnál még Gy. fele akartunk hazajönni, és nagyon borús volt az ég. Május 12-én S.-nél már kitisztult az ég, ugyanazt a zenét hallottam, amit februárban, és út közben döntöttük el, hogy kimegyünk a havasokba, tehát Sz. fele vettük az irányt. Ekkor az autóban érezhetően egy fehér fényoszlop (a mellettem ülők is érezték) belémszállt, lassan, gyöngéden, fokozatosan. Tudtam, ez a fényoszlop Tripura Sundari, a Szépség kozmikus ereje, vagyis én vagyok. Láttam magamat, amint végigkísértem az összes eddigi életeimet, és figyeltem testemet – tudatomat, ám amíg nem vágyott rám, nem közeledhettem felé. Életeinkben először május 12-én találkozhattunk – ekkor a testembe szállhattam, mert „H.” vágyott rám. Felülről lefele a napfonat csakráig kitisztítottam minden erőközpontot, ám az alsó három csakrában még olyan feszültségek voltak, hogy nem lehetett akkor ott teljesen kitisztítani. Ez volt a Szentlélek alászállása, mely pont Sz.-ben fejeződött be. Ekkor volt egy másik látomásom is. Az alsó három csakra szeptemberben fog kitisztulni, akkor fog teljesen feltárulni a lélek. Mindezt februárban már láttam. Ekkor már feltevődött a kérdés: minden előre megvan? Honnan láttam 3 hónappal előre mindent? Egy másik furcsa dolog volt, amikor a folytonos ki vagyok én kérdésre nem egy, hanem 3 választ kaptam. Három énem nyilvánult meg: az egyik egy mindenektől független, mindennel játszó gyermek. A másik egy abszolút férfias, a hegyeket járó, jól meditáló harcos, és a harmadik egy koncertező, elegáns partikon résztvevő, drága autókkal közlekedő, számos világvárosban élő muvész volt. Teljesen megzavartak ezek az állapotok. Bármelyikbe merültem bele, mindegyik külön-külön igaznak bizonyult, ám összekötni nem tudtam őket. Sokszor nevettem magamon: szkizofrén lettem? Nem tudtam, már ki is vagyok valójában. Ma már világos: a lelkem állapota egy gyermeki, ártatlan, nyitott, tiszta állapot, mely kétféleképpen nyilvánul meg a fizikai síkban (át is fedhetik egymást): harcos férfiként, illetve muvészként. (Ez a yin és yang, valamint a felette álló nonduális.) Még kiemelnék egy másik érdekes tapasztalatot: sokat vívódtam a rossz tulajdonságaimmal. Ám egyszer csak felfedeztem: bármilyen súlyos vétkem is van, az valahol az Isten fele való vágyról szól. Ez a felismerés eltuntette az összes buntudatot, ami bennem volt. Rájöttem, én, aki vagyok, nem tudok vétkezni. Ezt eleinte csak állapotban éltem meg, de azt rendesen! Volt olyan eset, hogy eltörtem egy poharat, és bár tudtam: fizikai síkban megtörtént, azt is tudtam, ez nem én voltam. (Abban a pillanatban nem voltam önmagam.) Sok tiszta ember ezt tudja, pl. a szentek azért nem ítélnek el senkit soha semmiért. Ma már tudom: ha valaki fel akarja tárni a lelkét, nem szabad lelkiismeret-furdalása legyen. Egy másik látomásomban megismertem az Isten és a Sátán muködését a fizikai síkban. Láttam születésemtől egészen addig a napig ennek a két erőnek a folytonos harcát. Édesanyám öt és fél napig szült (ritka eset), az orvosok szerint az már biztos volt, hogy én meghalok, de azt mondták, édesanyám még megmenthető, ha engem idő előtt elvesznek (megölnek). Láttam a Sátán energiáit, amint mindent megtesz, hogy ne szülessek meg, mert tudta, ha én megszületek, neki annyi! Ez az energia Apumon és az orvosokon keresztül nyilvánult meg. logikusan érveltek elvetetésem mellett. Eközben az isteni energia Édesanyámon keresztül nyilvánult meg, aki azt mondta: „Nem érdekel, ha én meghalok, a gyereknek bármi áron élnie kell!” A Sátán (logika) ekkora szeretet előtt nem volt, mit tegyen, eltávozott – én megszülettem. A második próbám Apumon keresztül érkezett. Iszákos lett, és haláláig sokat cirkuszolt, tört-zúzott stb. stb. több mint húsz éven át. A Sátán be akarta bizonyított közvetlen közelemben, hogy nem létezik szépség, szeretet, harmónia, igazság. Nem tudott eltántorítani – mert tudtam, ezek a cselekedetek nem a valódi Apumon keresztül jönnek – így bár a cirkuszok idején én is féltem, sírtam, másnap elfelejtettem az egészet. Ám voltak olyan cselekedetei is a Sátánnak, melyekkel megzavarta utamat. Nagycsoportos koromban (szüleim, tanárok révén) a vakáció alatt sok időt az iskolában töltöttünk. A másodikos bátyám a matekkabinetben el kezdte magyarázni a szorzást. Addig én mindenkinek kedvence, sikeres, állandóan nevető gyerek voltam. Akkor éreztem meg először: olyan helyzet elé kerülök, melyet nem tudok megoldani. Ezt jelenti az iskola? Megijedtem tőle. Éreztem, nem tudok valaminek úgy megfelelni, ahogyan kell. Szeptember tizennegyedikén éjjel bőgtem édesanyámnak – Nem megyek iskolába! Mennem kellett. Érettségiig bennem volt a félelem: megfelelek ennek a próbának? A 12 éven át (látszott a meditációban) végig körbeölelt egy sötét aura: a félelem aurája. Ennek „köszönhetően” nem tudtam gyorsan tanulni. Csak a hatalmas lelkiismeretességem vezetett odáig el, hogy az első tanulók között szerepeljek. Amíg iskolatársaim fociztak, játszottak, én tanultam. Emlékszem, hetedikben alig kétszer volt időm moziba menni (a mozi mellett laktunk), tizenegyedikben pedig a sok tanulástól két hétig kórházba kerültem. (Persze ezt a tanáraim nem hitték el.) Nyolcadik végén Isten is közbeavatkozott: cserkész lettem. Itt mindenki felett teljesítettem mindenben (a csomózást kivéve), majd egy ipari szakközépiskolába kerültem, ahol szorgalommal hamarosan az iskola éltanulói között szerepeltem, tantárgyversenyeken vettem részt, a diáktanács alaptagja, az iskolalap főszerkesztője lettem, megnyertem az ország első diákpolgármesteri választását (itt az Isten konkrétan beavatkozott ennek érdekében különböző csodákkal, hallottam is hangját: Kezdjél hozzászokni a vezetéshez és a dicsőséghez!). E sikerek kezdtek igazi önmagamhoz vezetni. Isten fő megnyilvánulása érettségikor volt: az iskolánkat ekkor nevezték át, szerkesztő kollegáim már rég az érettségire készültek, így egyedül maradtam egy díszlap megszerkesztésével. Amire befejeztem, három napom maradt az érettségi vizsgámig. Nagyon megijedtem. Valami átkattant bennem, és negyed óra alatt megtanultam egy leckét, idézetekkel, nevekkel, tartalommal együtt, románul, magyarul. Az iskolában harmadikként érettségiztem. Ekkor rájöttem, nem hogy gyorsan, nagyon gyorsan tudok tanulni. A Sátán fekete füstje eltávozott aurámból. Itt megjegyzem, amikor felajánlottam a katonaságnál életemet Istennek, először matektanár lettem az ő tervei szerint – így a matektól való félelem is teljesen kipucolódott belőlem, és kiegyensúlyozódott a reál-humán agyféltekém tevékenysége. Egy másik nagy próbám a katonaság alatt volt. A Sátán ismét a lelkiismeretességemen (ám naivságomon) keresztül fogott meg. Ez ’97-ben történt. Akkor már tudtam, hogy létezik Isten, és a keresztény tanítások szerint teljes egészében Istenhez „fordultam”. Mindig imádkoztam egy „külső” Istenhez, kértem tőle stb. stb. – ám ennek az „istenkeresésnek” az alapja a félelem volt. Ekkor kezdődött el a székrekedésem, mely 2002 júniusáig, az Önvaló-táborig intenzív volt, utána nagyban csökkent, ám időnként vissza-vissza tért. (Teljes és végleges elmúlása a folytonos zenéléssel függ össze.) A Sátán tudta, az én utam Isten fele az élvezet, szépség útja (Tripura Sundari), ezért belémverte a félelmet, az Istentől való függést, a szenvedés előnyeit mutatta be a kereszténységben stb. stb. Valójában az egyik fő ok, amiért nekifogtam feltárni a lelkemet, az volt, hogy ezt a problémámat megszüntessem – tehát bár a Sátán azt hitte, eltérít ezzel, valójában rávezetett a lelkem feltárására. Akkor ott a meditációban tisztán láttam, a Sátán hozta az istenfélelmet, de még a megoldást nem tudtam, csak annyit: Istentől nem szabad félnem. Azóta tudom: ha a szívemnél melegséget érzek, az Isten, ha hidegséget, az a Sátán energiája. Azóta nem is tudott megfogni (néhány apró dolgot leszámítva, melyeket hamar felismertem) – és már soha nem is tud, mert ismerem a taktikáit. Ez idő tájt rájöttem, lelkem állapotait leginkább gyermekkoromban éltem át. Ezért visszatértem gyermekkorom színhelyeire. Sokat meditáltam a játszótéren, ahol indiánoztam, a folyóparton, ahol a halászokat néztem, a strandnál, sőt néhányszor visszaültem az I-IV osztályos iskolapadomba is. Ezen külső segítségekkel egyre mélyebben éltem át a gyermekkor napfényes, bátor, gondtalan állapotait, és egyre inkább körvonalazódtak alaptulajdonságaim. Közben februárban a jógamester engedélyével nekifogtam heti rendszerességgel egy lélekfeltáró tanfolyamot tartani. Az előadásokon addigi tapasztalataimat mondtam el, ez júliusig tartott. Az előadások anyagai három füzetet tesznek ki, az Isteni törvényekről szólnak, ma is megtalálhatóak. Ekkor már rájöttem: a test tisztasága összefügg az elme tisztaságával, igyekeztem olyan lazításokat végezni, melyek azokat a testrészeket célozták meg, ahol feszültségeket éreztem. Lassan feloldódtak ezek. Az egy év alatt rendszeresen jártam áldozni. A miséken áprilisban sokszor már az Isten szótól emelkedett állapotokat éltem át, az áldozások viszont nagyon elmélyítettek, tisztítottak. Minden héten minden áldozás megmutatta, hogy mi lesz a következő héten, vagy hogyan készüljek rá. Egyre közelebb éreztem magamhoz Isten közelségét. Annyira átéltem a szentség állapotát, hogy az emberek a misén felfigyeltek rám, és az úton előre köszöntek. Április végén tudván, hogy május 12-én „feltárul a lelkem”, számolni kezdtem a napokat. Pl. „már csak 20 napom van, és örökre boldog leszek”, mondtam. Ez csodálatos volt. Bármilyen nehézségen könnyedén átmentem, mert tudtam: néhány nap múlva vége van örökre minden szenvedésnek, kétségnek, tudatlanságnak! A tábor előtti utolsó misén azon vigyorogtam, hogy amikor legközelebb itt leszek, folytonos kapcsolatban leszek Istennel. Ez a remény olyan volt, mintha már fel is tárult volna a lelkem. Emlékszem, azon a misén ott volt M. is (akkori szerelmem), gondolatban szeretkeztem vele, csodálatos volt, akkor éltem át a yin-yang csodálatos táncát, a férfi és nő rejtélyes misztikáját, a minden rezdülésben ott pezsdülő harmóniát. Eksztázisban voltam a végén. Aztán jött május. Fordulópont a lélekfeltárásban. Nagyon tudatosan készültem erre a táborba (kölcsönből mentem el). Tudtam, a tábor tiszta energiamezejében sokkal mélyebb átéléseim lesznek. A tábor előtt még egy nagy kérdés izgatott: tudtam, két út van, de nem tudtam, melyik az igazi. Az egyik egy igen komoly, felelősségteljes út, amit a kereszténység is tanít. Ebben benne van, hogy a Földön csak átmenetileg élünk, segítenünk kell másokon, nem szabad az egyéni érdekeket, vágyakat szem előtt tartanunk, végig Istenre kell koncentrálnunk, imádkoznunk (vagy a jógaiskola szerint aszanáznunk, meditálnunk), mindig mély állapotban lennünk stb. stb. (na ettől az „úttól” volt a székrekedésem). A másik út valahogy az isteni tudattól való független útnak látszott (ezért tunt irreálisnak, merésznek) – ami a gyermekkori vágyakra alapult, és ahol szabadon már most boldog lehettél, nemcsak a túlvilágon, ahol a vágyaid „Isten” fele vezettek. Akkor még a jógaiskolában azon kívül, hogy hallottuk a lélekfeltárás szót, nem igazán tudtuk, miről is szól ez. (A sívaizmuson már tanították, de arra én még nem jártam.) Bár én éreztem, hogy a gyermekkori vágyaim, ahogy meditálok, egyre erősebben jelentkeznek, nem volt még tiszta számomra, hogy ez a helyes, vagy ezekkel csak nem akarom felvállalni a komoly felelősséget Isten fele. Ugyanis a második út túl könnyunek és egyszerunek tunt. A tábor egyik filmjén, amit levetítettek, A kölyök volt Bruce Willis főszereplésével (a film a gyerekkori vágyak fontosságáról szólt). Ez volt a legelső jel a jógaiskolában arra nézve, hogy jó úton vagyok. Leírhatatlan könnyebbséget, örömöt, hálát éreztem. Sok feszültségem ekkor távozott el. Nyolchónapnyi vívódás e két út között eltunt. Ekkor már tudtam: létezik életút, és az életút a gyerekkori vágyainkkal van összefüggésben. A tábor először a rendezvények óta a lélekfeltárásról, és a spirituális küldetésünkről szólt. Minden meditációban, még ha más is volt a téma, a lélekbe hatoltam be. Volt egy érdekes tapasztalatom: abban a táborban sokat kószáltam egyedül az erdőben, a sziklákon. Mindig is szerettem gyorsan, tervezés nélkül leszaladni a kövek között. Egy ilyen szaladásom során döbbenten ismertem fel, hogy azzal a sebességgel csak azokra a kövekre léphettem, amelyekre léptem. Vagyis a folytonos sebességnél meg van pontosan határozva, hova kell lépni. Éreztem, vezetve vagyok, nem én rakom oda a lábaimat, hanem egy másik erő. Ekkor már gyanús volt: az életútban minden előre megvan, csak el kell kapni a ritmust! Így telt el kb. 6-7 nap a táborból. Ekkor már a folytonos meditációm általában 2-3 órásak voltak. Az egyik ilyen meditáció alatt Andrew Lloyd Webber zenéjét hallgattam, éreztem, közel áll hozzám, szükségem van rá. A zenét hallgatva valahogy a hangok megelevenedtek, élőnek bizonyultak, sőt személyesekké váltak. Egyre erősebben hatoltam be a lelkem mélységeibe. A zenének állapotai egyre tisztábbakká váltak, és lassan-lassan kezdett kibontakozni egy hatalmas titok. A zenének állapotai pontosan azok voltak, amelyeket önmagamban az elmúlt hónapokban magamról éreztem. Az állapotok egyre erősebekké váltak, úgy a zenében, mint bennem, és egyszercsak történt valami: a külső és a belső állapotok hirtelen teljes intenzitással feltörtek, és hatalmas, kolosszális erőt képezvén egyesültek. Ekkor már nem volt külső és belső, mind én voltam! Teljesen mindegy volt, hogy befele vagy kifele figyeltem, ugyanazt láttam, éreztem, tisztán: önmagamat, de a teljes, személyes formában. Nem a személytelen Önvaló volt ez, hanem én, H., a személyes tiszta lélek, ami nem volt más, mint maga a SZÉPSÉG! Ekkor felismertem, én vagyok a szépség! Isten legszebb megnyilvánulása, ami létezik a világegyetemben. Ekkor hirtelen minden kivilágosodott, megértettem: az egész eddigi életemben azért vonzódtam a fényreklámokhoz, a palotákhoz, a fényes dolgokhoz, a drágakövekhez, a zenéhez, a költészethez, építészethez, mert ez mind én vagyok: a szépség. A maga teljességében megértettem, mi a szeretet: Ekkor már világossá vált: mivel a szépség vagyok, az életem, életutam csakis a szépségről szól. Nem lehet más, hiszen csakis önmagamról szólhat életem. Kolosszális erők szabadultak fel bennem, befogtam az egész Földet, talán többet is. Mindenütt ott voltam, ahol szépség volt, és mindenütt éreztem élő önmagam, szépségem. Megértettem: én vagyok Tripura Sundari, a szépség, igazság, harmónia! Három órát egyhelyben ültem, és sírtam. Ekkor ajándékra a legmerészebb álmaimban sem számítottam. Soha nem képzeltem volna, hogy létezik ekkora szeretet. Hálám irányítatlanul mindenfele kiterjedt. Nem Istenhez, nem a léthez kimondottan, csak úgy létezett – magától, és állandóan azt rebesgették gondolataim: Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Minden vétkem, minden hibám, problémám elpárolgott, kicsinyességem magammal és másokkal szemben elmúlt. Azóta létező hatalmas világméretu terveim, igényességem önmagam iránt, tisztánlátásom önmagam képességeiről sok embert megbotránkoztat, sokat pedig elbuvöl. Az átélés után egy szellemi filmet mentem megnézni: utam a moziteremig csodálatos volt. Mindenütt önmagamat láttam, éreztem, a levegő vibrált a szépségtől, és ez mind én voltam. Beérve a terembe csodálatos magatartásom, határozott mozdulataim, erőteljes kisugárzásom számos tekintetett rámirányított. Egy nappal azelőtt én szemlélgettem a szebb lányokat, most mind ők figyeltek engem. Amint előrementem a terem közepén, minden irányból engem néztek a lányok, ha valamelyikre ránéztem, elkapták fejüket, nem bírták tekintetem erejét. A szépség akkor ott a teljes dicsőségében sziporkázott rajtam keresztül, betöltve a termet. Hatalmas erőm akkora energiát adott, hogy messzemenően udvarias, előzékeny, nemes lehettem a legkisebb erőfeszítést sem téve. Akkor már tudtam: az a nő, aki mellettem fog élni, a világ egyik legboldogabb nője lesz minden tekintetben! Azóta tudom, minden ember Isten valamelyik kozmikus ereje, csak nem ébresztette ezt magában fel. Azt is tudom: ameddig nem ismeri fel, ki ő (legalább érzés szintjén), nem fog tudni szeretni (magát szeretni másban), tehát boldog sem lesz. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy minden gyermek születésével Isten valamelyik kozmikus ereje születik meg. Van, amikor az Idő, van, amikor a Rend, a Tér, az Odaadás, a Szépség stb. Ezért szent egy születés. Isten érkezése a Földre. Aki pedig önmagában ezt felismeri, örökre megszabadul a kicsinyességektől, gondoktól, karmáktól. A tudatosság ugyanis sorsfordító! Ezen élmény átélése után jöttem rá arra, hogy az életben nem véletlenül szeretjük azt, amit szeretünk, az mind önmagunk felismerése. Így megtudtam, csak azzal kell foglalkoznunk, amit igazából szeretünk, minden más tévútra visz, minden más nem rólunk, nem a valóságunkról szól, tehát számunkra valótlan. (Erre alapszik a füzettechnika is.) Két nap múlva már egy hatalmas Sívaikus (férfias isten-tudati) állapotot éltem át; rájöttem, az is én vagyok. (Síva tulajdonképpen mint a Szépség párja jelentkezett.) Ez év során többször is bebizonyosodott Síva jelenléte, illetve vezetése, pl. a május 12-i Szentlélek alászállása Síva Ratri éjszakája után történt. Az éjjeli meditáció alatt a terem közepén a tizennégyes (számmisztika szerint 1+4=5 – Síva száma) székben ültem. Sz.-ből az alászállás után kimentünk a havasokba, ahol egy Jang spirált végeztünk. Síva jelenléte igencsak érződött. Stb., stb. Mindez azóta is így van. Tripura Sundari – Síva kapcsolata végig fellelhető életem során. A Szentlélek alászállása után felső négy csakrám muködését hónapokig folytonosan éreztem. Ennek köszönhetően jutottam be komoly válogatás után az Önvaló-táborba. Ez a tábor kilenc napos volt, júliusban, a Parâng hegyen, a Vidra-tónál. Mit mondjak? Napi 7 óra meditáció, több mint két óra jógagyakorlat és egy óra előadás volt a program. Napi erőteljes tisztulásokat, magas fokú élményeket éltünk át. Ez a tábor teljesen tudatosította az Önvaló (Isten) mindenekelőtti szerepét. Letisztázott minden maradék kétséget az átéléseimmel kapcsolatban. Itt éltem át pl. a tudatos nem alvás állapotát. Testem aludt – én pedig végig figyeltem magamat, rendkívülien éberen. Ez testemet igen kipihentette. A táborban jónéhány rendkívüli élmény között életem szempontjából volt kettő, melyet kiemelnék: néhány nap után tisztán megértettem: Isten nem duális. Nem szabad gondoljak Istenre, imádkozzak hozzá, mert Ő én vagyok! Ha lelkem kéri, csak akkor szabad duálisan viszonyulnom hozzá. Elméből sohasem! Ekkor „tisztult ki” hatalmas mértékben a székrekedésem. Megértettem: Istenfélelmem a duális Isten kapcsolat miatt létezett. Ott naplóztunk. Ezt írtam: „EZUTÁN SEM HALLANI, SEM BESZÉLNI NEM AKAROK A DUÁLIS ISTENRŐL.” Ennek a felismerésnek szabadsága ma is nagyban meghatározza életemet. Ez a felismerés a fanatizmus írmagját is kiirtotta belőlem. Egy másik felismerés, mely szintén ma is óriási hatással van rám, az volt, amikor megértettem: Istent (Önvalót) nem érdekli, hogy mennyit teszel a szellemiségért, vagy bármilyen magas célért, őt az érdekli, szeretetből teszed-e. Inkább nagyon kevés dolgot tegyél, de azt szeretetből, mint éjjel-nappal szervezzél, előadásokat tartsál stb., de azt kötelességtudatból, felelősségből. Ha szeretetből cselekszel, akkor annak hangulata van. És a hangulatok érzékenységből fakadnak, érezni a világot pedig annyit tesz: közeledsz a felszabaduláshoz, megvilágosodáshoz! 2002 júliusától tudom, mi az út a felszabaduláshoz: érezni mindennek a hangulatát! Néhány idézetet leírok a tábori naplómból, hadd legyen érezhető az ottani hangulat: „Milyen jó, hogy szeptemberben beláttam, nem tudok valójában semmit, milyen jó, hogy őszinte voltam, és megfigyeltem, hogy vágyaim csak a társadalomból erednek, milyen jó, hogy erős voltam, és sem a testvérem, sem pedig Anyum unszolására nem mentem el dolgozni szokásos munkahelyekre. Habár mindezt Isten tette velem, nyugtalanságot ültetve belém. Igen, két éve a jógamester belémsugározta az Isten fele való vágyat. Most már tisztán érzem hatását. Most már tudom: csak akkor fogom tudni, hogy mit kell tennem a fizikai életben, ha egyszer minden vágyat eldobok, hagyom, hogy feltáruljon a lélek, majd pedig azt fogom tenni, amit a lélek mond. Ami persze nem egyéb, mint a valódi, mindennel szinkronban levő vágyam.” „Itt en-gros-ban égetjük a karmát.” „Rájöttem, mennyi vétek van már csak abban a mozdulatban, hogy az ember elmegy a vécére. Ha végig nem tudatos, nem boldog, nincs az elme nélküli tiszta állapotban, nincs Istennel, nem repesik szíve az örömtől, akkor vétkes.” „A ’személyem’ az eddig tudatosult önmagam.” „Legyőztük a lustaságot, a figyelmetlenséget, a fáradtságot, a haragot, az önzést.” A tábor után már csak össze kellett raknom az eddig kialakult képeket. Júliusban már tudtam lényegében, ki vagyok (a Szépség), ismertem a helyes kapcsolatot Istennel, csak még azt nem tudtam: miért születtem konkrétan. Az már tiszta volt, hogy muvész és újító leszek. Csak az nem volt világos, hogy építész, zenész, költő, író, tudós vagy mi a csuda kell lenne? Ekkor már éreztem: valami előre behatárolt. Meditációim egyre hosszabbakká válták, és kérdéseim surusödtek. Tudtam, semmi sincs véletlenül. A haj-, szem színe, a nemiség, a család, a születés helye, ideje mind-mind behatároltak, mind valaminek a kezdetét pontosan meghatározó tényezők. Logikusan ezek a felismerések arra engedtek következtetni, hogy ezek szerint az életút létezik, és előre megszabott. Tehát pontosan megvan, mit kell tenni. Sokat meditáltam, és rájöttem: bár valóban tehetségem sok minden iránt van, a muvészetben eleinte csak egy dolgot végezhetek, csak azt nem tudtam, melyiket. Közben annyira kezdtem megszüntetni a külső dolgokkal a kapcsolatot, hogy magamon kívül nem érdekelt semmi más. A lélekfeltáró tanfolyamra sem készültem már intenzíven, csak vázlatosan, ám spontán tudásom gyönyöru előadásokat eredményezett. Lassan már annyira nem érdekelt a külső, hogy megszuntettem a felajánlás, áldás végzését is, nem érdekelt, mit mond Jézus, a jógamester, vagy bárki más. Persze erről nem mertem beszélni a jógásoknak. Annyira éreztem önmagam, hogy semmi nem ért fel ezzel az érzéssel. Ha pedig bármilyen külső fele léptem (áldás stb.), ez megszunt. Így csak önmagam érdekelt a továbbiakban. Egy másik élményem az volt, hogy majdnem minden meditáció során éreztem a nyaki csakrám aktiválódását, ezen keresztül valami nagyon érdekes energiával töltődtem fel. Ez az energia mindig a testem tisztulását, erőteljesedését eredményezte. Egyik nap Édesanyámmal sétáltunk. A régi szülészet előtt (mely egy gyönyöru épület szülővárosomban) egyszer csak megszólalt: Ott, abban a szobában születtél. Ez a mondat óriási hatással volt rám. Ott láttam meg a napvilágot! Ott kezdődött el minden, onnan indultam el én! Abban a percben visszaemlékeztem a születésem pillanatára. Megtudtam, hogy születésem valójában a Tripura Sundarinak, a Szépségnek leszületése volt a Földre, a fénynek, mely átvilágítja a sötétséget, a világ megváltoztatásának kezdete volt, az ártatlanság, a béke, a türelem megvalósulása. Ez a felismerés teljesen megváltoztatott. Mondhatnám, lekötelezett. Én addig nem tudtam, hogy születésemmel egy hihetetlen leheletfinom, az isteni akaratnak alárendelt energiává váltam, mely egész egyszeruen nem tékozolhatja el hozott kincseit. Éreztem, ha én kifejezem azt, ami vagyok, a világ széppé válik – nem tehet mást! Ezt felismerni hihetetlen volt. Július vége tájékán jöttem rá egy hatalmas dologra: az energia fontosságára. Ekkor már nagyon mély meditációim voltak, és megéreztem, ha nem készülök fel egy-egy meditációra komoly energiagyujtéssel, nem fognak sikerülni. Megéreztem, az energia több mint ahogy azt én gondoltam – személyes és vezetni tud. Ó, ha ezt az elején tudtam volna! Rájöttem: sokkal, de sokkal fontosabb rengeteg energiával rendelkezni, mint elmélkedni. Az energia útja felsőbbrendubb a keresés útjánál. Ha ezt szeptemberben tudom, azt a sok-sok hónapot nem elmélkedéssel, kérdésfeltevéssel, hanem energiagyujtéssel töltöm, akkor sokkal hamarabb jelentkeztek volna eredményeim! Ugyanis az energia tisztít, józanít, felemel, magas igazságokba visz! Ezek után rendkívülien figyeltem energiáimra. Két-három napot töltöttem egy-egy meditáció előtt, és akkor hirtelen teljes összpontosítással behatoltam a tudatosságba, felismerve az ott rejlő válaszokat. Egyre több energiára tettem szert, így spontánul természetesebb lettem, egyszerubb és mélyebb. Olyan dolgok tuntek könnyunek, amik addig megoldhatatlan problémáknak látszottak. Ma is fáradtan fontos döntéseket nem hozok. Egyszer kipihenem magam, előadások előtt feltöltődöm stb., hiszen energiahiánnyal nem lehetsz önmagad. Idővel olyan energikus lettem, hogy éreztem: ha ettől a pillanattól kezdve már nem meditálnék, akkor is feltárulna a lelkem. Energiáim fokról fokra fennebb és fennebb vezettek. Ez idő tájt tisztult ki V. A. barátommal létező rendkívüli mély lelki kapcsolatom. Megtudtam: nem csak lélekpár, de lélekbarát is létezik! Ezekben az időkben egyre tisztább és mélyebb élményeimet főleg vele osztottam meg. Energiáim annyira megnőttek, hogy az otthoni cirkuszokra válaszul elmagyaráztam, mibe is fogtam bele. Nem igazán értették. Ezekben az időkben jöttem rá arra, nem vagyok jógás. Valami általánosabb vagyok. Egy idő után látásom, hallásom kitisztult, egyre gyakrabban láttam energiaszemcséket. Mindenhol vibráltam, és roppant nagy energiákkal rendelkeztek. Csak meg kellett nyílnom feléjük, és belémszálltak. Ekkor ismertem fel, hogy a világegyetem töménytelen vidám, játékos energiaszemcséből áll, mi pedig ezekben az energiaóceánokban állandóan fáradtak vagyunk. Kacagnom kellett ezen a paradoxon. Ma már tudom, hogy saját problémáink (egónk) nem engedi, hogy kapcsolatba lépjünk energiatartalékainkkal. Ez idő tájt a meditációimat többnyire mezőkön végeztem. Észrevettem, bármennyire is borús az ég, kb. fél óra múlva eleinte felettem, majd az egész környék felett kitisztult. Nem vágytam ilyen jelekre, de kivétel nélkül mindegyik meditációkor ez így volt, úgyhogy ezen is vigyorognom kellett. Megfigyeltem: magas energiáim nem turték el a borús dolgokat, még ha az felhő volt is. Úgyhogy azon a nyáron sok ember lebarnult szülővárosomban. Már annyira könnyedén meditáltam, hogy gyakran előfordult, behunytam a szemem, kinyitottam, és közben három óra eltelt. Kétszer pedig olyan is volt, hogy hat óra telt el. Így jött el szeptember. Arra már néhány barátom érdeklődve hallgatta tapasztalataimat, ám a családomban egyre nagyobbak lettek a feszültségek. Valaki a családomból arra az elhatározásra jutott, hogy megzavarodtam, ezért, ha nem megyek dolgozni, a bolondok házába vitet. Tudtam, nem viccel, orvos barátaival már beszélt erről. Ám én azt mondtam: jó, ott is tudok meditálni. Egy pillanatig sem inogtam meg. Nem érdekelt, mi történik velem, én elkezdtem valamit, és be is fejezem! A Sátán próbája volt, de Istent választottam. Természetesen ez a valaki kemény intézkedésekbe fogott, így tudtam, bármikor indulhatok a bolondok közé. Ekkor már mindenben annyira felismertem Isten létét, hogy tudtam, ott is velem lesz, lényegében semmi nem fog változni. Ezért nem féltem. Egyik nap meglátogatott egy jógás társam, A.. Akkor tettem föl magamban azt a kérdést, hogy mi a felajánlás, hogyan muködik. A. válasza spontánul a megoldást adta. Nem tudom már, mi volt, csak azt tudom, hogy három napot meditáltam rajta. És megértettem a felajánlás lényegét. A felajánlás a lelkiállapotodtól függ: nagyjából előre lehet tudni, hogy valami el van-e fogadva, vagy sem, annak függvényében, hogy mennyire vagy önmagad. Tehát a felajánlás tudata önmagad tudata. Ezt azért írom le, mert ez a felismerés volt az utolsó lépés. Tudni kell, hogy az utolsó lépést mindig a nő teszi meg. Ebben az esetben A. volt a nő. Májusban a Szentlélek alászállásakor meg volt nekem mutatva, hogy szeptemberben befejeződik a lélekfeltárásom. 27-én Cs.-be utaztam, mert kaptam egy kis munkát (mivel kölcsönökből tengődtem, időnként egy-egy napi alkalmi munkát elvállaltam, de nem lehetett megélni belőle), valamilyen katalógust kellett cégekhez kihordanom. Cs. nagyon Sívaikus energiákkal rendelkezik, ezért is neveztem el „Székely Tibetnek”. A katalógusok kihordása közben spontán feltöltődtem ezzel az energiával. Egyszer csak furcsán kezdtem érezni magam, megnőtt a tér, hatalmas lett, élővé vált, bekapcsoltak a csakráim, mindegyik lüktetett, főleg a harmadik szemem, lelassult a légzésem, kitisztultak a gondolataim, energiával töltődtem fel, felmelegedett a testem, és mindenütt a Szépséget, Istent, magamat éreztem. Abbahagytam az árulást, sétáltam úgy egy-két órát, túlcsordulva a boldogságtól, mindenen nevetnem kellett, éreztem, mindent tudok, mindent érzek, olyan egyszeru az egész. Minden értem van, minden tőlem függ. Lestoppoltam egy autót, egyből az első megállt, ez természetes is volt, beültem. Út közben megnyíltak valami energiák és innen kezdve elvesztettem időérzékemet, 29-én lettem ismét „normális”. Ez alatt az idő alatt lepergett az életem. Mindent láttam, kivéve a párkapcsolatomat. (Akkor arra még nem voltam felkészülve, hogy megtudjam, módosítás történt benne.) Tulajdonképpen visszaemlékeztem a születésem előtti tervre. Igazam volt, minden előre megvan, percre pontosan. Mi csak lejátsszuk életünket – ha feltárul a lélek. Láttam magam, hogyan alkotom meg rock-operáimat, musicaljeimet, könyveimet, hogyan kapok Oszkár-díjat filmzenéért, Nobel-díjat irodalmi munkáimért, láttam New York-i, párizsi koncertjeimet, több városban házaimat, különböző intézeteket, melyeknek vezetője leszek, a bukaresti parlamentben ahogyan kidolgozzuk az új társadalom alapjait, láttam gyerekeimet, azt, ahogyan találkozni fogok a világ nagy muvészeivel, politikusaival, láttam meditációimat a havasokban, felszabadulásomat a Bucegi-hegységben, ahogyan még életemben felteszik szülőházam és egyéb intézmények falára márványtáblán a nevemet, tanúsítván, hogy ott laktam, tanultam, láttam, hány évesen halok meg, sőt azt is láttam, hogyan kellett volna születésemtől eddig élnem, mikor, miért és hogyan tértem el az életutamról, láttam, hogy érettségi után már Bécsben koncertjeim kellett volna legyenek stb., stb., stb. Egyszóval mindent láttam, kivéve a páromat. Feltárult a lelkem. Hatalmas békét és nyugalmat éreztem. Immár mindent tudtam. 2001. május 30-án az Istent, 2002. szeptember végén pedig a lelket ismertem meg. Megtaláltam a boldogságot! E hatalmas kincs birtokában felismertem, tudásommal messzemenően túlszárnyaltam mindazt, amit a legtöbb embert sejt. E hatalmas, 10 éves munka után a lelkem pihenőszabadságot adott. Ezt is előre tudtam, hogy bekövetkezik. Bár néhány hétköznapi dolgom akadt, egy barátom meghívására a egy tónál kötöttem ki a következő napokban. Rendesen élveztem a történteket. A fejemben dolgaim peregtek, a lelkem kirándulni vitt. Nem ellenkeztem. Tudtam, úgyis az lesz, amit a lélek akar. Élveztem a vezetést, a hatalmasabb erőnek való önátadást. A lélek ereje végtelen, mert az Önvalótól van. Nem tudtam tenni semmit ellene, élveztem, ahogy felforgatja mindennapi terveimet, és tudtam: neki van igaza! Olyan jó volt hagyni, ahogy elmém gondolatai helyett egy nagyobb erő fokozatosan átveszi az irányítást! Olyan nagyszeru volt tudni, hogy jó kezekben vagyok, és biztos lenni benne, életem a sínre került! (Természetesen a bolondokháza elmaradt.) Én tudtam, befejeztem. megtaláltam azt, amit kerestem, de azt is tudtam, valahogy más ember is meg kellene ismerje ugyanezt az igazságot. Abban biztos voltam, nem fognak sokan a nyomomba lépni 9 év keresés után egy évet meditálni, nem igazán kecsegtető egy átlagember számára ahhoz, hogy megtalálja a boldogságot. Ezért elkezdtem gondolkodni, mit lehetne tenni. Döntő pillanat számomra a lélekfeltárásban az volt, amikor rájöttem, én vagyok a Szépség, és minden, az egész életutam erről szól. Tehát a kulcs abban rejlik, hogy mindenki fel kell tárja, melyik kozmikus erő az övé. És akkor rájöttem: mivel csakis azt szeretjük, amik lélekben vagyunk, vagyis a kozmikus erőnket, ezért nem kell egyebet tennünk, mint tudatosítanunk, valójában mit is szeretünk igazából. Azt is tudtam, az elme szerethet akár diszharmonikus dolgot is, ám a lélek abban is kozmikus ereje állapotait fedezi fel. Nekifogtam kísérletezni: különböző típusú emberektől (lélekben fejlettől kemény rockerekig) kérdeztem meg, mit szeret és miért. Mindenkinél az állapotok vmi fenséges és isteni dologról szóltak. Észrevettem, ahogy valaki leírja, melyik állapotot szereti, átalakul a tudata, behatol lelke mélységeibe. Így jött létre a füzettechnika. A módszer tehát a kezemben volt. Tudtam, az embereknek nem kell 10 évet keresniük, sőt még a társadalommal sem kell megszakítaniuk kapcsolataikat. Napi másfél óra füzettechnikázás bőven elegendő, hogy x idő alatt feltáruljon a lélek (néhány hónapon belül). Itt megjegyzem: annál gyorsabban feltárul a lélek, minél hamarabb elhiszed, csakis a füzettechnikázás során leírt állapotokkal kell törődnöd, az vagy te, minden, ami más, hiábavaló. Utólag tudtam meg, a füzettechnikát Tripura Sundari adta át általam a Földnek, mert eljött az ideje, hogy könnyedén, ám mégis magas szintre kerülhessen az emberiség. Most pedig elmondom, hogy mi történt velem a lélekfeltárás után: Elkezdtem a zenepedára járni távoktatáson (mivel már sejtettem a zene fontosságát, néhány éve készülgettem a zenére). Csodálatos módon kölcsönkaptam egy nagy, 94 éves zongorát 5 évre gyakorolni, és még sok apróság hirtelen „megérkezett”. Ami viszont a legcsodálatosabb volt, hogy 8 napra a lélekfeltárás után találkoztam a párommal. (Akkor még nem volt tudatos bennem, hogy ő lesz a párom, de hamarosan szerelmes lettem bele.) A lélekébredés természetes velejárója, hogy annyira harmonizálódik a lény, hogy vagy felismeri párját, vagy pedig találkozik is vele. Az a tény, hogy kedvesem lett, környezetemben óriási meglepetést okozott, hiszen hosszú évekig nem volt kapcsolatom. (Tudtam, nem vagyok felkészülve rá, próba-kapcsolatokra pedig nem volt kedvem.) Emlékszem, amikor néhány jógás meglátta, milyen szép, ügyes, intelligens a párom, elgondolkodott, vajon nem kellett volna ő is még várjon? Senki nem gondolta volna, hogy egyből ilyen nő lesz az oldalamon. Novemberben megismertem egy rendkívüli jó anyagi lehetőséget, mely idővel teljesen megváltoztatott, és elindított az anyagi világ megismerése fele, melyről akkoriban semmit nem tudtam. (Viszont csak később fogtam fel, hogyan kell ezt a lehetőséget felhasználnom.) hatalmas naivságom, tapasztalatlanságom az anyagiak iránt két év alatt (néhány próbán elbuktam) elmosódott, így 2004 októberétől felkészülve vágtam bele új anyagi lehetőségekbe, és az első lehetőség teljes átdolgozásával új módszerekhez folyamodtam, melyek segítségével hamarosan konkrét anyagi eredmények és csodálatos pénzügyi jövőkép jelentkezett. Egy évvel a lélekfeltárás után bejutottam zeneszerzési szakra. A felvételimre alig tudtam felkészülni, nem volt elég időm. Az utolsó pillanatban két nappal elhalasztották a felvételi időpontját (mely pontosan Tripura Sundari napja lett) így, bár utolsónak, de bejutottam az egyetemre. Az első félév után annyira összetorlódtak az anyagi és zenei feladataim, hogy döntenem kellett: abbahagytam az egyetemet és nekifogtam az anyagiak megszerzéséhez. Most még ebben a pénzszerzési fázisban vagyok, muködik, így ősztől újra felvételizek. A lélekfeltárásnak két nagy fokozata van: az első, amikor feltárul a lélek, megismered életutad, a második, amikor (akár több év munkája árán) visszatérsz az eredeti utadra. Tulajdonképpen ekkor tárul fel véglegesen a lélek, és teljesen nyilvánvaló módon kifejeződik. Nálam óriási lépés lesz, amikor visszatérek az egyetemre, ám a végleges lélekfeltárásra az első koncertjeimen számíthatok. A lélekfeltárás első foka után talán legcsodálatosabb élményeim a távoktatás idején az első félévi vizsgákon voltak: jóformán nem kellett semmit sem csinálnom, és öt vizsgámon olyan csodák történtek, melyek 8-10-es közti jegyekhez vezettek. (Mivel én nem tanultam zenét, ez óriási eredménynek számított.) A legtöbb vizsgámon megjelent egy fehér fény és annyira láttam, tudtam, olyan dolgokat, melyeket egy perccel azelőtt egyáltalán nem, hogy teljes sikerrel raktam le vizsgáimat, kivéve egyet, ám abból másnap újra kellett vizsgáznunk (kitunő lett), mert elvesztette a tanárnő a jegyeinket. E hihetetlen csoda-özön után megszólalt egy hang: Nem megmondtam, te vagy a világ legnagyobb zeneszerzője? Éreztem, a segítés természetes, és ezután is így lesz, hogy létrejöhessen az a felfoghatatlanul gyönyöru zene, melynek puszta meghallgatásával és kis nyitottsággal bárkinek feltárul majd a lelke. Ez tíz év múlva bekövetkezik! Befejezésként csak annyit mondanék, ahogy tíz hónap füzettechnikázás után, G.-nek sikerült feltárnia a lelkét (róla fontos tudni: semmilyen spirituális alappal, tudással akkor még nem rendelkezett, nem is hitt Istenben, sőt társadalmi élete is diszharmonikus volt), úgy bárkinek sikerülhet! A módszer a kezetekben van. Abszolút tőletek függ, hogy akarjátok-e vagy sem a boldogságot. Szép életet kívánok mindenkinek, B. H., Sz. |
|
Füzettechnika | Beszámolók |
|